Japán és a névjegykártyák- meishi etikett

A névjegykártyák már évszázadok óta léteznek a világban, ha nem is feltétlenül abban a formában, ahogy most ismerjük őket. De, hogy mindez miért érdekes? Japánban a névjegykártya egy fontos dolog, komoly kultusza van és bizony kiemelt fontossággal is bírhat. Bemutatkozáskor mindenki átadja névjegykártyáját, és mindez nem is akárhogy történik – persze, hiszen Japánban vagyunk. De ne szaladjunk túlzottan előre, nézzük inkább végig röviden ezt a történetet.

Kína ősi kultúra, nem is meglepő, hogy az első névjegykártyát Japánban Kínához kötik, vagy 1800 évvel ezelőttre datálva, méghozzá Shu Zen (朱然, 182-249) katonai vezető nevéhez, akinek sírjában találtak olyan papírt, amelyre igaz a mai névjágykártya fogalma.

Talán sokkal inkább megfogható számunkra a “látogató kártya”, amely Kínában a 15. századtól, Európában a 17. századtól terjedt el főleg az arisztokrata körökben, és arra használták, hogy amikor valaki látogatóba érkezett valakihez, azt adta az inasnak, ami alapján az bejelentette a ház urának. Ezen a kártyán többnyire nem állt más, mint a látogató neve. Ezek a kártyák aztán nélkülözhetetlen eszközévé váltak az etikettnek.

A “látogató kártya” testvérének tekinthetjük a “kereskedelmi kártyákat”, amelyek tulajdonképpen az üzletek, vállalkozások reklámanyaga volt, és szintén a 17. században kezdett elterjedni, elsőként Londonban. Ezek a kártyák tekinthetőek már tulajdonképpen a mai “üzleti kártyák”, a névjegykártyák elődjének. A névjegykártya japánul meishi (名刺). Japánban az átnyújtása sokkal formálisabb, mint nyugaton. Az üzleti életben például mindig elegáns tokban tartják – lehetőleg bőrtokban -, ahol nem melegszik át a testüktől, és legfőképpen nem kopik meg. A névjegykártyát mindig két kézzel nyújtják át, megfogva két sarkát úgy, hogy annak számára legyen olvasható, aki kapja. Közben bemutatják magukat, elmondva munkahelyüket, beosztásukat és végül a nevüket. Ez utóbbi információ azért is fontos, mert Japánban ma is komolyan veszik azt, hogy a megfelelő udvariassággal bánjanak a rangban felettük állóval, és ebben komoly segítséget nyújt a beosztás ismerete. Átvenni is két kézzel udvarias a kártyát, elolvasva nevét, beosztását az illetőnek és meg is jegyezni azt, nem csak elkapni és ledobni az asztalra vagy zsebre vágni. A bemutatkozás után meghajolnak egymásnak a felek, és tulajdonképpen egyáltalán nem rakják el zsebbe a kártyákat, hanem tokba helyezik őket. Ha egy alkalommal több személlyel is találkoznak, akkor rang szerinti sorrendbe rakják a kártyákat, és úgy kerülnek a tokba. Többféle sértést is elkövethetünk, de úgy tartják, hogy a farzsebbe rakott névjegykártya az egyik legnagyobb.

A japán névjegykártyák beosztása is a bemutatkozásban leírtak alapján van súlyozva. Legfontosabb a cég, így a legjobban az látható a kártyán. Mivel mára a japánok igen gyakran vannak külföldiekkel is kapcsolatban ezért a kártyák két oldalasak. Egyiken a japán nyelvű, másikon a latin betűs átírat található.