A Tokugawa korszak

A politikai berendezkedés

Japánban a XVII. század elejétől a XIX. század közepéig egy kellemes feudális (tudom, tudom, az nincs is, de szerintem elég jó szó egy legalább formailag személyi függőségen alapuló valamire) rendszer működött. Nem csak kellemes, de különlegesen békés időszak is volt, csak néha (mondjuk, néhány évente) zajlott egy-egy kisebb (néha kicsit nagyobb) lázadás itt-ott. Ezt az időszakot Edó- vagy más néven Tokugawa-korszaknak nevezik, a fővárosról (ekkor lett Edó az ország fővárosa – a város nevét pont a Meidzsi-restauráció idején nevezték át Tokióra), illetve az uralkodó sóguni dinasztiáról.
A bakuhan

A korabeli japán politikai rendszert bakuhannak szokták nevezni, ami a központi sóguni hatalom (a bakufu) és a daimjók birtokai (a hanok) kombinációját jelenti. A Tokugawák célja ugyanis – számunkra talán furcsa módon – sosem volt az ország központosítása. A központi hatalom erőfölénye ugyanis az időszakban szinte végig (a XIX. századig) megkérdőjelezhetetlen volt, a központi kormányzás pedig csupán felesleges nyűgöt és adminisztratív terhet jelentett volna. Az egyetlen dolog, ami nagyobb központosítást kényszeríthetett volna Japánra, az a külső fenyegetés lett volna, de olyan meg nem volt.

Japán a Tokugawa időszakban legalább kétszáz kisebb birtokra (ha úgy tetszik: államocskára) volt osztva. A legnagyobb birtok, az ország területének körülbelül egynegyede (értékét tekintve ennél is nagyobb hányada) közvetlenül a bakufu (a sóguni államszervezet) irányítása alatt állt. Az ország területének további körülbelül egynegyede állt a Tokugawákkal közeli rokonságban álló sinpan családok, és a Tokugawákkal már a polgárháborúban szövetséges fudai családok uralma alatt. A sóguni adminisztrációban nagyrészt e kettő vett részt. Végül az ország területének csaknem fele a Tokugawák korábbi legyőzött ellenségei, a tozama daimjók (daimjó=tartományúr) uralma alatt állt. Mivel a tozamák kevesebben is voltak, mint a fudai-ok és sinpan-ok együttvéve, viszont az általuk uralt földterület meg nagyobb volt, ebből következik, hogy a tozama daimjók fejenként is nagyobb birtokokkal rendelkeztek, mint a fudai-ok és sinpan-ok. A Tokugawák persze nem bíztak meg bennük, ezért a bakufu kormányzatában a tozamáknak semmilyen szerep nem jutott, teljesen ki voltak rekesztve a politikai hatalomból, persze csak saját birtokaikon kívül.

A sógunátus egy sajátos rendszerrel oldotta meg, hogy a hatalmas és jól védhető birtokokon uralkodó tozama daimjók sose akarjanak fellázadni, de a fudai és sinpan daimjóknak se jusson eszükbe a trónra törni: minden daimjónak rezidenciát kellett fenntartania Edóban, és minden második évet ott kellett tölteniük. A családjuknak viszont (lényegében túszként) végig Edóban kellett maradnia. Ezt a rendszert nevezték sankin-kótai rendszernek.
Fentieken kívül a földterület egy kis része (főleg Kiotó környékén) a császári udvar és arisztokrácia birtokában állt.

A koku

A koku egy hagyományos japán mértékegység, amivel a térfogatot lehet kifejezni, aminek számunkra jelentősége van, a rizs mennyiségét is evvel mérték.
A birtokméretet kokuban mérték, az éves rizstermelő képesség alapján, így a „Japán területének közel fele” helyett inkább a „körülbelül tízmillió koku birtok” lett volna a helyes kifejezés. A birtokok rizstermelő képességét még valamikor a korszak kezdetén állapították meg különböző felmérések során. Idővel persze a rizstermelő képesség növekedett, de a hivatalos adatot nem módosították ennek megfelelően, így persze sokan kikerülték a magasabb adókat, eltitkolták jövedelmüket és vagyonukat, és szegény sógunoknak még APEH se volt, aki vagyonvizsgálatot tartson…

A négy társadalmi osztály

A társadalmat hagyományosan négy osztályra osztották, mely osztályok közötti (addig néha kicsit elmosódottabb) határvonalakat a korszak kezdetén szigorú törvényekben jelölték ki. (Olvastam már a kasztrendszer kifejezést is e viszonylatban – és ez nem is áll messze a valóságtól.)

Az arisztokráciát, mint afféle nulladik osztályt (a társadalmi osztályok száma a bisztromatikához hasonló elven alapul…) a császár (tennó), a birodalmi nemesség (kuge), a sógun, és a daimjók csoportja alkotta, persze ezek együtt is jó kevesen voltak, a kuge pl. ötezer főt számlált mindössze, daimjóból még kevesebb volt. Ezek az idők során rendes arisztokráciához méltóan egymással is szoros rokonságba kerültek, az egyik sógunnak pl. kimondottan politikája volt a rokoni szálak elmélyítése a tozama, fudai, sinpan, és kuge családok között. E célból számos ágyast és feleséget tartott, jórészt a különböző arisztokraták leányait, és az ezektől származó számos leányát szintén örömmel adta az (akár tozama daimjó, akár egyéb) arisztokratákhoz feleségül. (Megmondom őszintén, én az ilyen kellemes japán nőkből  akkor is örömmel tartanék nagy háremet, ha esetleg nem származna belőle semmi politikai hasznom… Biztos nagy kujon lehetett az a sógun, mindenesetre…)

A Kiotóban székelő császár (tennó) az összes csoporton kívül állott, és elméletileg az ország legmagasabb méltóságát jelentette, papíron a sógun is az ő hűbérese volt. Ennek a korai időszakban nem volt jelentősége, a Tokugawák eleinte még azon is gondolkodtak, hogy végleg elcsapják a császárokat (akkoriban a tennónak semmi tekintélye nem volt), de aztán végül mégis megtartották őket – mint látni fogjuk, súlyos következményekkel járt ez még rájuk nézve.

Itt jegyezném meg, hogy a japán uralkodóházat gyakran a „legrégebb óta folyamatosan uralkodó dinasztiának” szokták nevezni. Nos, ez nem teljesen pontos, ugyanis a japán uralkodóháznak a Meidzsi-restaurációig egyáltalán nem volt öröklési rendje. Így gyakran messzi oldalágról származó távoli rokonok kerültek a trónra, ha egy-egy ág kihalt, vagy az adott ágon senkinek nem volt kedve a trónra lépni, így a japán dinasztia csak annyira folytonos, mint az Árpád-ház Magyarországon 1918-ig (a Habsburgokig bezárólag mindenkinek volt valami távoli leányági leszármazása az Árpádoktól)…

A császár és az udvari arisztokrácia viszonylag kicsiny birtokai még a sógun támogatásával együtt is csak viszonylag szerény életszínvonalat tettek lehetővé. A császárok jelentős része nem is bírta az udvari élet kötelezettségeit, cserébe a nem is túlságosan magas szintű luxusért, így gyakran előfordult, hogy egy-egy császár lemondott trónjáról.
Az arisztokratáktól (figyelem! csak én hívom őket így! ez nemhivatalos elnevezés!) eltekintve viszont a társadalmat tényleg négy osztályra osztották:

A harcosok

Japánul busik, más néven szamurájok. A lakosság kb. 5%-a tartozott ide, birtokaikat fix életjáradékért cserébe (amit uruktól kaptak – aki megkapta a birtokot) elvesztették (vagy megtarthatták, de akkor le kellett mondani a kardviselési jogról és a kiváltságokról, és paraszttá kellett válniuk – sokan egyébként ezt választották), és kötelező volt a városokba költözniük (néhányan engedéllyel vidéken maradhattak, de ez ritka volt). Tilos volt számukra minden pénzkereseti tevékenység a daimjók vagy a sógunok szolgálatán kívül. A jövedelmüket a már említett rizsmennyiségben (kokuban) szabták meg (a korábbi birtok rizstermelő képessége alapján), ami azzal a fura következménnyel járt, hogy éhínség idején (amikor a rizs ára felment) a busik dúskáltak, míg bőségesebb években a szegényebbek közülük (és sokan voltak ilyenek…) szó szerint éheztek, hogy ki tudják fizetni a társadalmi ranggal járó kötelezettségeik költségeit, pl. a (viszonylag) drága ruhákat és hasonlókat. Összességében el lehet mondani, hogy az arisztokratákat leszámítva sem közülük kerültek ki a leggazdagabb japánok.
Miután a harcosok eredeti funkciójára az időnkinti lázadások leverését leszámítva (de az is inkább rendőri feladat) nemigen volt szükség, a fő feladatuk a közigazgatásban volt: ők töltötték be a hivatalnoki tisztségeket a bakufu és a daimjók adminisztrációjában.

A parasztok

Őket tartották rangban a busik után következő társadalmi osztálynak, a konfuciánus ideológia szerint, mint a társadalmat eltartó osztály, ők voltak a harcosok után a második legértékesebbek. Mivel a lakosság messze legszélesebb csoportját alkották (80-90%), így nem csoda, hogy többségük még a szegényebb szamurájoknál is rosszabb körülmények között élt. Persze a törekvőbbek közülük is gazdagok lehettek, de azért azt el lehet mondani, hogy az arisztokratákat és busikat leszámítva sem közülük kerültek ki a leggazdagabb japánok. Az adójukat rizsben kellett fizetniük, a birtok megállapított koku értéke alapján. Meglepő módon a parasztok körében elterjedt volt az írástudás, ami lehetővé tette, hogy sikerrel forgassák az akkoriban Japánban nagy példányszámban kiadott mezőgazdasági szakirodalmat, és így fejlettebb módszereket honosítsanak meg, amivel a termésátlagok szerencsés esetben akár jóval a hivatalosan megállapított koku érték fölé voltak növelhetők…

Az iparosok

A konfuciánus ideológia szerint míg legfölül a bölcs uralkodó osztály (a busik) állnak, alattuk a termelő parasztok, az iparosok nem termelnek semmit, csak a meglévő termékeket (nyersanyagokat) alakítják át, így társadalmi rangban a parasztok alatt álltak. Anyagilag viszont átlagban mindenképpen a parasztok fölött álltak, bár azért el kell mondani, hogy a leggazdagabb japánok jellemzően nem innen kerültek ki.

A kereskedők

A konfuciánus tanítás szerint a kereskedők még annyit sem csinálnak, mint az iparosok, ők csak a javak újraelosztásában játszanak szerepet, így ők álltak a korabeli gondolkodás szerint legalul. Anyagilag sokan közülük (a többségük) nagyon szegény volt, viszont némelyek igazán nagy vagyonokra tudtak szert tenni.

A társadalom alattiak

A társadalom alattiak legnagyobb csoportját, a burakukat (burakumin) azok alkották, akik a buddhizmusban tabunak számító piszkos munkákat végezték, pl. sírásó vagy mészáros, de társadalom alattinak számítottak az elítélt bűnözők, a róninok (olyan szamuráj, akinek nem volt ura – például mert kegyvesztett lett vagy kivégezték), és hasonlók is.

A lefegyverzés

A bakufu politikájának még volt egy eleme, ami a polgárháborúk – és általában az erőszak – minimalizálására irányult. Ez pedig a lőfegyverek gyártásának a korlátozása volt, ami oda vezetett, hogy miközben a XVII. század elején Japánban a lőfegyverek száma elérte, minősége pedig – legalábbis a kézi lőfegyverek és tábori ágyúk tekintetében – meghaladta az Európában szokásos szintet, aközben a XIX. század elejére az országban szinte alig voltak lőfegyverek megtalálhatók, és azok még mindig a XVII. század eleji színvonalon álltak… Ennek a politikának szintén súlyos következményei adódtak történetünk idejére.

Ez a politika viszont az idegen hódítók megjelenéséig szintén garantálta a bakufu hatalmát, mivel a fegyverek fejlődésének visszaszorításával egy esetleges polgárháborúban kizárólag a számbeli fölény számított volna, arra pedig még egy őrült (és családját feláldozó…) daimjó lázadása esetén is bizton számíthatott a bakufu, hiszen még a tozama daimjók zöme is (családját féltve) bizonyosan mellette állt volna.

A gazdaság

A japán gazdaság rendkívül gyorsan fejlődött a XVII. században, a parlagon hagyott földeket feltörték, a népesség viharos sebességgel növekedett. A növekedés extenzív és intenzív is volt, a parlagon levő földek művelésbe vonása mellett az intenzívebb művelési módszerek alkalmazása is sokat segített. A XVIII. századra aztán beköszöntött a stagnálás korszaka, a népesség növekedése megtorpant (sőt részben visszájára fordult), amiről sorozatos éhínségek gondoskodtak. Az erdők kiirtása után a XVII. század végétől átálltak a fenntarthatóbb erdőgazdálkodásra, ami persze komoly korlátozásokat jelentett a fa (tűzifa, és építkezési célú fa) felhasználásában is. Általában a korabeli Japánt a fenntartható fejlődés mintapéldájának szokták emlegetni zöld barátaink, persze nem teszik hozzá az alacsony életszínvonalat, a sorozatos éhínségeket, valamint a stagnálást. Mindenesetre az tény, hogy amit az iparosítás előtt ki lehetett hozni abból az országból, írástudás, termésátlagok, kultúra, stb., azt a japánok szokott alaposságukkal kihozták. Japán az iparosítást egy meglehetősen fejlett preindusztriális állapotban várta, már a XVII. századtól.

A pénz nélküli, középkorias gazdaságra méretezett rizsben fizetett adó és fizetések sosem szűntek meg, viszont ennek az áldatlan helyzetnek a kezelésére a kereskedők rizsbrókeri szolgáltatásokat vállaltak, és lehetővé tették, hogy valamiféle short forward kontraktusokkal a daimjók (és busik) még a termés betakarítása előtt előre eladják a rizsben keletkező jövedelmüket, váltók forogtak, stb. A japán pénzügyi életről tehát elmondható, hogy a gazdaság más területéhez hasonlóan a preindusztriális korszakban a fejlettebbek (ha nem is a legfejlettebbek) közé tartozott.

Az elzárkózás

A japánok a XVI. század végén terveztek egy hódító hadjáratot Korea és Kína irányába, de végül a véres és pusztító hadjáratban a koreaiak (akikről talán kevéssé ismert, de nem voltak kevésbé harciasak, mint a japánok a legharciasabb szamuráj-időszakban) kínai segítséggel visszaverték őket (azóta nincs jó híre arrafelé a japánoknak). Ez után a balsikerű kísérlet után meghalt az országot akkor átmenetileg egyesítő Hidejosi, és folytatódott a polgárháború, aminek a vége a Tokugawa-sógunátus lett.

A kereskedelmet az ázsiai országokkal elfogadták, bár abban a japánok részvételét nem tartották kívánatosnak. Azok a japánok, akik elhagyták Japán területét, halálbüntetés terhe mellett soha nem térhettek vissza… Természetesen a hajóépítés is korlátozva volt, csak bizonyos méret alatti hajók voltak engedélyezve a beltengeri kereskedelem, vagy halászat céljára. Ez se volt előnyös, amikor ideértek az európaiak…

A Tokugawák eleinte támogatták a kereskedelmet nemcsak Ázsia, de Európa országaival is, ám később a kereszténység elleni fellépés miatt meggyűlt a bajuk a térítési szándékkal (is) érkező európaiakkal (főként a portugálokkal és a nyomukban érkező spanyolokkal), azután egymás után kitiltották az országból őket: először a spanyolokat és portugálokat, majd később az angolokat, a hollandok ellenben végig fenntarthattak egy telepet Nagaszakiban. Ez a telep egyfajta ablakként szolgált Európára: a többi között (főleg a XVIII. század végétől) nagy számban könyveket is vásároltak a hollandoktól, és Japánban egész iskolákat tartottak fenn arra, hogy hollandul megtanulva képesek legyenek elolvasni a holland könyveket… volt mire építkezni a későbbi intenzív nyugatosítás során.
Ugyanakkor az elzárkózás elsősorban az európaiakra vonatkozott (és mint láttuk, nem volt totális abba az irányba sem), a kínai kultúra primátusát hagyományosan elismerték a japánok, és ha nem is túl élénk, de az európainál mégiscsak jóval komolyabb kereskedelmi kapcsolatokat tartottak fenn a kínaiakkal.

A tennó (császár) szerepe a középkori és főleg a kora újkori Japánban fokozatosan jelképesre korlátozódott (főleg miután az ország egysége is elveszett), de eredetileg a tennó tisztség viselője volt az ország tényleges vezetője is. Elvileg a Meidzsi-restauráció (volt egy korábbi, sikertelen restauráció is) a sógunátus megdöntésével ezt a korábbi állapotot volt hivatva helyreállítani, ezért nevezik hagyományosan restaurációnak. Mondanom sem kell, hogy a “restauráció” után létrejött politikai rendszernek semmi köze nem volt a korábbihoz. 🙂 Meidzsi pedig az 1868-tól uralkodó tennó uralkodói neve volt.

 

Forrás: Töriblog, 2009.11.23.

A cikk egy egy az egyben a http://toriblog.blog.hu/2009/11/23/a_meidzsi_restauracio honlapon publikált cikk átvétele. Az Ilovejapan.hu sem írója, sem tulajdonosa.