Ueda Akinari élete, munkássága és helye az Edo-kori japán prózairodalomban

- különös tekintettel az „Eső és holdfény történeteire”

Dolgozatom témájának Ueda Akinari Eső és holdfény történetei című művének a szélesebb irodalomtörténeti szempontból történő bemutatását választottam. Ez a mű a klasszikus japán irodalom, azon belül is az újkori, gazdasági helyzete miatt megerősödött városi polgárság (町人, csónin):főként kereskedők és kézművesek irodalmának egyik kiemelkedő alkotása. Jelentőségének megértéséhez szükséges ismerni a kor fontosabb irodalmi vonulatait és műfajait.

A prózairodalomban a középkori otogizósi (御伽草子) [1]és az átmeneti műfajt képviselő kanazósi(仮名草子)[2] után kialakul a kora újkori „regény” , az ukijozósi (浮世草子), amely alatt valóban a kor, azon belül is a városi polgárság szórakozásokkal teli életét megragadó, realistán ábrázoló prózai műfajt értjük. Legelső ilyen mű Ihara Szaikaku (井原 西鶴), a Kósoku icsidai otoko ( 好色一代男, „Egy érzéki férfi élete” ) című írása, ami Tenna második évében (1682) jelent meg. Ezután a Tenmei -korszakig, közel száz évig folyamatosan adták ki az ukijo regényeket, Ószaka és Tokió központtal. Szaikaku halála után a Hacsimondzsi-ja (八文字屋), azaz a Nyolcas írásjegy kiadó könyvei által virágzott ez a népszerű szórakoztató a műfaj, ám a Szaikaku-féle pontos embermegfigyelések és valósághű kifejezőerő nélkül, így lassan modorossá is váltak. Erre a hanyatló tendenciára mintegy válaszképpen tűnt fel Kamigata[3] vidékén a jomihon (読本) műfaja a 18.század közepén. [4]

A jomihon eredetileg a képekkel tarkított képeskönyvekkel és a dszóruri és más előadások történeteit leíró könyvekkel szemben, a főleg olvasnivalót kínáló könyvtípust jelentette, azonban az irodalomtörténetben a jomihon már ezt az új műfajt jelenti. A Kamigata-központú korszakot 前期読本) >-nak, az Edo-központú időszakot pedig 後期読本)>-nak, -nak hívják. A jomihon kezdetét Cuga Teisó (都 賀 庭鐘) Hanabusza zósi (英草子) 1747 című művétől számoljuk, ami egy rövidebb, különös történeteket tartalmazó elbeszélés-gyűjtemény, („Virágcsokornyi írás”) valamint ő a szerzője a hasonló tematikájú <Sigesige ja va 繁野話> („Burjánzó mező történetei”) című történetgyűjteménynek.

Nagy hatásuk volt ezekre a művekre és a jomihon műfajára a korabeli értelmiséginek számító réteg (konfuciánus tudósok, orvosok, stb.) között divatossá vált kínai „hakuva-regények” 白話小説, azaz nem kínai klasszikus nyelven, hanem köznyelven írt írások. ( hakuva白話=”kínai köznyelv, beszélt nyelv”), amelyeket a kínai szövegeket olvasni tudóknak magyarázatokkal látva adtak ki, a kevésbé művelt olvasóknak pedig katakanás szavakkal vegyített fordításokként (通俗書, „cúzokuso”). A fő ok, hogy ilyen divatossá és stílusformálóvá válhatott ez a Kínából érkezett műfaj, az az volt, hogy a korabeli japán értelmiséget már nem elégítette ki a korszak sekélyessé és szegényessé vált regény-és novellakínálata, viszont a középkori japán próza megértése a régi nyelvezet miatt már nehézkessé vált. [5]

A fő jellegzetességek, amelyeknek eredete a hakuva-irodalomban kereshető, azok a történetek felépítésének különössége, a szereplők valódi jellemábrázolása a történet folyamán, a kínai eredetű szavak gyakori használata miatti markáns stílus és a köznyelvi szavak miatt életközelinek tűnő, valósághű ábrázolás. Fontos még említeni a kínai regények egyik gyakori motívumát, az irodalmi igazságtétel elvét. / „kanzeicsóaku” (勧善 懲悪), azaz a „jó elnyeri jutalmát, a rossz megbűnhődik”. Ez nem áll minden kapcsolat nélkül a buddhista ok-okozat összefüggéssel, azaz hogy tetteink, karmánk mindig következményeket vonnak maguk után (inga óhó, 因果応報). Kiemelendő az is, hogy ezeknek az írásoknak a célja nemcsak az ideiglenes szórakoztatás, hanem az olvasó mély megérintése, az érzelmeire hatás, és nem elhanyagolható szempont, hogy a prózaelmélettel is a kínai írások által ismerkedtek meg a japán szerzők.

Cuga Teisó Hanabusza zósi-ja és követői után születtek jomihon-írások kokugaku (*japán nemzeti tudomány)-tudósok keze által is, Takebe Ajatari (建部 綾足) volt a szerzője a japánosabb stílusú Nisijama monogatari(西山物語) -nak („A nyugati hegyek történetei”) és a Honcsó szuikoden(本朝水滸伝)nek („Japán Vízparti történetek”). Utóbbi az első valódi japán nagyregény, mely a kínai Szuikoden-en,[6] a Vízparti történeteken alapul, előbbi pedig a Hanabusza zósi-val és Ueda Akinari két főművével a korai jomihon legnagyobb hatású műve. Részletesebben Ueda Akinari Eső és holdfény történetei című művét mutatom be..

Ueda Akinari(上田 秋成)

Ueda Akinari (1734-1809) neve elsősorban a korai jomihon kiemelkedő és egyben úttörő alkotójaként, és az Eső és holdfény történeteinek szerzőjeként maradt fent, de ezen kívül költő, a kokugaku-tudós , tudományokban, irodalomban, művészetekben jártas , sokoldalúan művelt személy volt.(Az ilyen klasszikus értelemben vett japán értelmiségieket bundzsin-nak /文人/ nevezzük.) Íróként használt ismertebb nevei még a Vajaku Taró (和訳太郎) és a Szensi Kidzsin (剪枝畸人).

1734-ben született az ószakai Szanezakiban (大阪 曾根崎) egy prostituált gyermekekként, apja kiléte máig ismeretlen, bár sok feltevés született ezzel kapcsolatban, egyes kutatók egy szamuráj leszármazottjának gondolják. Négy éves korában vette magához egy tehetős ószakai kereskedőcsalád: Ueda Sigeszuke házában jó körülmények között nőtt fel, megfelelő neveltetést kapva. Gyermekkorának meghatározó élménye volt, hogy öt évesen himlős lett, aminek következtében kezén az ujjai egy életre eldeformálódtak. Azt, hogy túlélte, Ueda Akinari egész életében természetfeletti erőknek tulajdonította: mivel szülei betegsége alatt végig a Kasima Inari szentélyben (加島稲荷) fohászkodtak életéért. Ez az egyik ok, amivel magyarázható a műveiben nagy szerepet játszó misztikum.[7]

Sokoldalú tehetsége hamar megmutatkozott: húszévesen már Takai Kikei (高井几圭) tanítványaként és Zoen (漁焉) néven elismert haikai-költő volt. Taníttatása viszonylag későn kezdődött, és 27 évesen házasodott meg. Nevelőapja halála után, nem sokkal ezután pedig kénytelen volt átvennie olaj és papírkereskedését, amit közel tíz évig vezetett, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Ezidő alatt született meg Vajaku Taró álnéven két első, könnyedebb prózai műve: Sódó kikimimi szeken zaru (諸道聴耳世間猿, 1766 , „Világi majmok, akiknek van fülük a művészetekhez”) és a Szeken tekake katagi (世間妾形気, 1767, „Nagyvilági asszonyok alakjai”). Mindkettő a Hacsimondzsija-könyvek közé sorolható ukijozósi mű. Utóbbi az ún. katagimono, azaz karakter-regények sorába is beilleszthető, mint a hanyatló ukijozósi műfajának késői típusa. A műfaj leágazásában különösen kitűnnek Ueda Akinari ironikus megfigyelései és szellemessége, ahogy keserű humorral ábrázolja az emberi élet és természet visszásságait.[8]

Harmincnyolc évesen, 1771-ben egy nagy tűzesetben elvesztette atyai örökségét. Ekkor kezdett Cuga Teisónál[9] orvostudományt tanulni, és hamarosan nagy tiszteletben álló városi orvossá vált. Életének hátralévő részében folyamatosan gyakorolta második hivatását , egészen 1788-ig, amikor pedig az orvoslástól is visszavonult az írás miatt, és Kiotóba költözött feleségével. Az 1771-es tűzeset életének legnagyobb fordulópontját jelentette: az ekkor kapott szabadságban döntötte el, hogy éltének második felét szellemi tudományoknak szenteli.

Körülbelül ekkor kezdett érdeklődést mutatni a korabeli értelmiségi kokugaku(国学)-mozgalma iránt is, melynek célja a japán klasszikus művek filológiai feldolgozása, kommentárokkal, szómagyarázatokkal való ellátása, a japán klasszikusnak számító kultúra kutatása. Kamo no Mabucsi (賀茂真淵) és Kató Umagi (加藤宇万伎) irányítása alatt ismerkedett meg a nemzeti stúdiumokkal, írt kommentárt a Kokinvakasú-hoz, a Manjósú-hoz és az Isze monogatarihoz is. Neves kortársával, az egyébként a japán kultúra kívülről érkezett elemeit teljesen elvető Motoori Norinagával (本居宣長) gyakran cseréltek eszmét, de Ueda Akinari sokszor ellentétes álláspontot képviselt műveiben. A két kiemelkedő alkotó elvi és konkrét fonológiai, filológiai kérdésekről kialakult vitáit Kagaika (呵刈葭 1787-1788) címen jegyezték le, amely közben Motoori Norinaga Akinarit „kínai érzelműnek” (karagokoro, 漢意) is nevezte(!) . [10]

1774-ban adták ki főművét, a már 1768-tól kéziratos formában létező Eső és holdfény történeteit.

Ez egy kilenc, különálló kísértettörténetből álló elbeszélés-gyűjtemény, változatos korokban játszódó változatos történetekkel, amelyekben kiválóan jeleníti meg az természetfeletti jelenségeken keresztül az emberi természet valódi képét, hol borzongatva, hol gondolkodtatva.

A mű modelljeként Cuga Teisó már említett, hakuva történetek hatására írt két művét használta fel mind stílusában, mind a novellák szerkezetének felépítésében, így született meg ez a páratlan, kísérletinek számító és a japán novellaírás történetében drámai változást hozó mű. [11]

Forrásai három hakuva-történeten kívül más jól ismert kínai esszék, értekezések, szépirodalmi történetek, valamint a japán történelmet kísérő legendák, háborús írások és a kísértettörténetek. Bár rengeteg az idézés és átvett elem, jelentősége és eredetisége (!) pont ebben az összetettségben, az előadásmódban és a leírásokban van. Akinari képes volt japán és kínai klasszikus művekben való jártasságával és irodalmi tehetségével egy új nyelvezetet alkotni, ugyanis a japán és kínai klasszikus nyelvet alkalmazó, aprólékosan kidolgozott, utalásokkal teli szövegekről van szó. Ez a stílus a japán-kínai vegyes íráson alapul, és még ha átütő is, van benne valami szomorkás, elegáns finomság, így azt a szerepet kiválóan betölti, hogy az Ugecu monogatari természetfeletti jelenségeit, a tartalmat a szöveg hatásosan alátámassza.

Hasonló ehhez késői éveinek főműve, a tíz rövid elbeszélésből álló Harusame monogatari (春雨物語, „A tavaszi eső történetei”), bár Akinari sosem tudta teljesen befejezni a kéziratot, kiadásra pedig csak 1907-ben került. Életének utolsó éveiben egészségi állapota rendkívül megromlott, felesége halála után ideiglenes vakságban is szenvedett. Ekkor született több esszéje és értekezése, melyek közül a legnevesebb a személyes hangvételű Tandai sōsin roku (胆大小心録,1808). [12]76 évesen, 1809-ben halt meg Kiotóban.

Felhasznált irodalom:

久保田 淳 (編): 日本文学史。 あうふう、 1997、230-231。

松田 修 (編): 日本文学新史。近世。至文堂、 1990、第七章

中村 幸偐、高田 衛 、中村 博保 : 英草紙　西山物語　雨月物語　春雨物語 (日本古典文学全集) 校注/訳、 1973、 小学館