-A japán politika legjelentősebb ismérvei néhány szóban-

Japán gazdasági fejlődése egy sikertörténet. Ez a kijelentés sokunk számára ismert, s ha tömören akarnánk jellemezni Japánt, általában ezek a szavak azok, melyek a leggyakrabban hangzanak el Japánról. Mégis mi az, amely ennek a ragyogó siker történetnek a hátterében áll? Honnan indult a Japán csoda és a jelenlegi gazdasági trendek függvényében milyen kihívásokkal kell Japánnak megbírkóznia? Mi eredményezte a drasztikus változásokat és mi jellemzi a japán politika kultúrát?

1968-ban, a Meidzsi –restauráció ideje alatt Japán szamuráj kardforgatókból és földművelő parasztokból összetevödő, feudális társadalom volt. Ebben az időszakban a társadalom jelentős része, közel 80%-a a mezőgazdasági szektorban tevékenykedett, annak ellenére, hogy Japánt földrajzi adottságaiból kifolyólag szűkölködik a mezőgazdasági termő területekben. A Tokugawa shogunátust felváltó reform, közismertebb nevén a Meidzsis restauráció következtében a központi hatalom a korábbitól eltérően ismét vissza került a császári család kezébe. (Ezt megelőzően hatalom a nagy befolyással bíró klánok kezében volt.) Ezt követően egy gyors modernizációs folyamat vette kezdetét, melynek következtében Japán a feudális agrár társadalomból az 1930-as évek végére egy jelentős befolyással bíró ipari és katonai hatalommá nőtte ki magát.

Meidzsi császár

A második világháborúban elszenvedett vereségét és az azt  követő kereskedelmi és béke egyezményeket követően jelentős mértékű amerikai tőke áramlott be az országba, melynek köszönhetően Japán gazdasága gyors fejlődésnek indult. A gyors fejlődés eredménye képen Japán 1990-re fejlett ipari hatalommá vált, gazdasági szempontból Kínával vállvetve a régió vezető hatalma és a világ egyik legnagyobb jelentőségű országa.

Japán politika legfontosabb jellemzői

Amíg a hosszan tartó és hihetetlenül gyors gazdasági növekedés japán példája páratlan a világ történelemben, a második világháborút megelőző politikai fejlődés már kevésbé volt sikeresnek mondható. A Meidzsi restauráció idején és azt megelőzően az országot a nagy hatalommal bíró klánok uralták. A Meidzsi restauráció átalakítási kísérleteinek köszönhetően az országban elkezdődött egy demokratizálódási folyamat, melynek jelentős fordulópontja volt az 1890-es év, amikor az országgyűlést megnyitották. Az országgyűlés sikeres működését a ’30-as évek második felében kezdődő militarizmus és ultranacionalizmus váltotta fel, amit végül a háborús vereség által eredményezett, Amerikából erőszakosan importált demokratikus intézményrendszer váltott fel. A japán demokrácia specifikuma, hogy az elmúlt 50 évben egyetlen párt, a Liberális Demokrata Párt (ezután LDP) tartotta kezében a hatalmat. Az LDP hegemóniáját nagyban elősegítette az ellenzéken belül érzékelhető ideológiai megosztottság. A háborút követően Japán, mint vesztes fél kénytelen volt elfogadni az Amerika által diktált, minden szinten érzékelhető strukturális reformokat. Ezen reformoknak köszönhetően radikális szociális, társadalmi, gazdasági változások mentek végbe, melyek lehetővé tették a szabad szerveződést a baloldali pártok számára. Részben ezeknek a változásoknak köszönhetően egy megosztottság kezdett kialakulni a japán társadalom szerkezetében, melynek bázisául szolgált a konzervatív eszméket hirdető, valamint a haladást ösztönző táborok szétválása.

A háború utáni időszak politikai szerkezete

1945. szeptember 2.-án az egyesült Államok Missouri nevű hadihajóján Japán hivatalosan megadta magát a szövetségeseknek.

A békeszerződést követően erőteljes kísérletek vették kezdetüket, melyek elsősorban az ország politikai intézményeinek, társadalmi struktúrájának gyökeres átalakítást célozták meg. Az amerikai oldalon arra törekedtek, hogy az átalakítások során úgy építsék fel újra az ország szerkezetét, hogy kizárják az esetleges jövőbeni fenyegetés esélyét, ezért elsőként vették górcső alá a háborút megelőző, agresszívan terjeszkedő japán politikát eredményező ultranacionalizmus és militarizmus társadalmi gyökereit. Az átszervezés nem titkolt elsődleges célja Japán demilitarizálása és demokratizálása volt. Ezen célok megvalósítása érdekében megfosztották Japánt tengerentúli területeitől és visszatelepítették azt a hatmillió külföldön állomásozó katonát és polgári alkalmazottat is Észak- és Délkelet Ázsiából, akik a háborút megelőzően vállaltak hivatalt. Lefegyverezték és leszerelték a katonaság teljes személyzetét, feloszlatták a teljes haderőt és  lerombolták illetve drasztikusan átalakították a fegyveripart is. Ezt követően belefoglalták Japán új alkotmányába a híressé vált 9.cikkelyt, a békezáradékot, melynek értelmében a „japán nép mindörökre lemond a háborúról mint szuverén nemzeti jogról” és „soha nem tart fenn szárazföldi, tengerészeti, légi és semmilyen más potenciális haderőt”. A megszállás második fő céljaként definiált demokratizálás a demilitarizációval ellentétben sokkal kevésbé volt meghatározható. Mély és drasztikus változásokat követelt, melyek közül talán az egyik legproblémásabb terület a politikai intézmények gyökeres megreformálása volt. Az első lépések egyikeként megszüntették a Meidzsi-restauráció ideje alatt megfogalmazott alkotmány autoritárius jellegét, mely akadályozta a demokrácia szilárd alapjainak megteremtését. Ezzel párhuzamosan megkezdődött egy társadalmi és gazdasági szerkezetet gyökeresen átalakító kísérlet.

Az új alkotmány

A szövetséges hatalmak elősként a császári rendszert szüntették meg. Úgy gondolták, hogy a császári rendszerből táplálkozó nemzeti felsőbbrendűség tudat volt a felelős azért, hogy a militarizmus és ultranacionalizmus eszméi elterjedtek az országban. Ugyanis a Meidzsi alkotmány a császári szuverenitás elvén alapult és az uralkodó felsőbb hatalmát ismerte el, ennek következtében antidemokratikus volt. A japán kormánynak nem állt szándékában jelentős változtatásokat elvégezni a Meidzsi alkotmányban, ezért a szövetséges hatalmak tábornoka, MacArthur tábonok 1964. februárjában utasította a szövetséges hatalmak Kormányzati Szekcióját, hogy új alkotmányt készítsenek a japán nép számára. Az új alkotmány tervezet 10 nap alatt készült el, amit a szövetségesek jelentős nyomásának eredményeként a japán kabinet és maga a császár is elfogadott. Az új alkotmány végül 1946 novemberében került kihirdetésre és 1947-ben lépett hatályba.

McArthur tábornok (balról) és Hirohito császár (jobbról)

A császár hatalma

Az új alkotmány legnagyobb változtatása  a császár hatalmának és státuszának megváltoztatása volt. Ezidáig a japán monarchia volt a létező monarchiák közül a legidősebb és magának a császári családnak gyökerei történelmi feljegyzések szerint egészen i.sz. 16 század elejéig vezethetőek vissza. A jelenlegi császár, Akihito császár a 125. a császárok sorában és az első császár, Dzsimu császár i.e 660-ban alapította a császári dinasztiát.

Dzsimmu császár

A császári dinasztia megszüntetése olyan csapás lett volna az országnak, melyet nem viselt volna el, ezért a megszálló hatalmak úgy döntöttek, hogy megőrzik a császárság intézményét. Emellett a megegyezést az is elősegítette, hogy a császár együttműködése nélkül sem a katonaság sem a lakosság nem lett volna hajlandó megadni magát és teljesíteni a leszerelési parancsot, illetve részt venni a reform programban. Ezt követően a császárság intézménye jelentősen megváltoztatott formában kezdett tovább működni. Megfosztották isteni jellegétől és igyekeztek elválasztani a császár személyét mindenfajta vallásos hittől, rituálétól, intézménytől. Betiltották császárimádáson alapuló állami sintoizmust és belefoglalták az alkotmányba az állam és a vallás szétválását. Megfosztották a császárt birodalmi hatalmától és szuverenitásától és belefoglalták az alkotmányba, hogy a császár „az államnak és a nép egységének szimbóluma, pozícióját a nép akaratából nyerte, a népből, amelynél a szuverén hatalom lakozik”. Ezáltal a kijelentés által a szuverén hatalom hivatalosan  is átketült a császártól a néphez és az alkotmányba foglalták azt is, hogy a császárnak nincs a kormányhoz kapcsolódó hatalma, vagyis a császár minden állammal kapcsolatos cselekedetéhez szükséges a felelős kormány javaslata, hozzájárulása.

A politikai kultúra Japánban

A japán politikai kultúra hierarchikusnak és önkényesnek tűnt a háborút követően. Az állampolgárok passzívak és politikailag érdektelenek voltak, nem voltak elkötelezettek az új és demokratikus politikai intézmények mellett, képtelenek voltak politikai jogaik gyakorlására és a politikai rendszerbe való bekapcsolódásra. A reformok kezdetén sok kétség merült fel az erőszakos átültetett amerikai mintára kialakított intézményrendszerrel és demokráciával szemben. Az igyekezetek ellenére a feudalista jegyek továbbra is megfigyelhetőek voltak és az értelmiség körében egy erős, demokrácia felett érzett aggódás jelent meg. Ez és egy esetleges jobboldali puccstól, remilitarizálástól és feléledő ultranacionalizmustól tartó félelem az 1970-es évekig volt megfigyelhető. A háborút követően a jelentős strukturális változtatások ellenére a társadalomban megmaradtak a tradíciók mély gyökerei. Ez egy olyan specifikum, ami nagyban eltér a nyugati társadalmakétól. A hagyományos gyakorlatok, melyeket korábban működőképtelennek ítéltek, mára bebizonyosodott, hogy nagyon is életképesekés sok esetben jobban elősegítik a társadalom működését, mint a nyugati szemléletű, modernebbnek ítélt gyakorlat. Abból tehát, hogy a a viselkedésforma nem nyugati, hanem tradicionális gyökereken alapul, még nem feltétlenül összeegyeztethetetlen a modern környezeti kihívásokkal. Ettől függetlenül a japán rendszernek is vannak hibái és sok esetben nem felel meg az ideális demokratikus rendszer támasztotta követelményeknek. A legfontosabb mégis az, hogy a japán demokrácia jól működik és eredményei azt mutatják, hogy néhány nyugati demokráciánál hatékonyabb és jobb is. Néhány nyugati elemző szerint azonban a japán demokrácia éretlen stádiumában van. Ennek oka abban keresendő, hogy az ellenzéki pártok az elmúlt 50 évben képtelenek voltak felvenni a versenyt a folyamatosan hatalmon maradó kormány párttal. Nagy kérdést jelent, hogy a 2009 februárjában nyereséget arató ellenzéki párt hatalomra kerülésével hogyan változik a japán politika az elkövetkezendő években. Az elmúlt 50 évben sok kritika fogalmazódott meg az ellenzék részéről az LDP-vel szemben. Szerintük ugyanis mindezidáig a társadalmi érdekcsoportok fő motivációja a választások során az volt, hogy szavazatukért további előnyöket kapjanak a kormánytól támogatásukért cserében. a közösségeknek, érdekcsoportoknak köszönhetően a kormánypárt nagy népszerűségnek örvendett a választópolgárok körében és valójában a csoport előnyöket tartották szem előtt a széles osztályszerkezet érdekeivel szemben. A hierarchia garantálta az állampolgárok hajlandóságát arra, hogy a politikát ne saját maguk alakítsák, így egy kormány központú, vertikális függőség lett megfigyelhető. Ez minden közösséget integrált és az élén természetesen a kormánypárt, vagyis az LDP állt. Az ellenzék sokszor bírálta azért az LDP-t, hogy intézkedéseinek következményeként hamis öntudat jelentmeg a társadalomban és elhomályosítják az osztály politikát. Bírálták a bürokrácia rendszerét is és a választásokat felügyelő Belügyminisztériumot és a legnagyobb hiányosságot abban látták, hogy a választók informálása, tanítása, irányítása, demokratikus kötelezettségeik teljesítése nem kielégítő. Nagy port kavart a médiában folyamatosan napirenden lévő korrupciós botrányok is. A folyamatos média nyilvánosság eredményeként maguk a japánok is kételkednek a politikai rendszer helyes működésében. Mégis ha a japán demokráciát csupán az eredményei alapján akarnánk  megítélni, elemzők szerint ebben az esetben az nagyon sikeresen vizsgázna. Mivel amellett, hogy egyesítette az üzleti vállalkozókat a gazdasági növekedésre és virágzásra való törekvésben, de megvalósította a világ egyik leginkább egyenlő jövedelemelosztási rendszerét. Néhány elemző ezt a rendszert „rendezett pluralizmusnak nevezte, mely egy olyan strukturált versenyt jelent, amelyből egyetlen érdek sincs kizárva, de néhányan több előnyben részesülnek mint mások.”  Maguknak a japánoknak a nézete saját rendszerükről pesszimista, mely elsősorban a háborút követő időszak kormányzására vezethető vissza. Ekkoriban az intézmény rendszer valóban gyenge volt, de ez elősegítette az erőszakosan átültetett amerikai demokratikus rendszer stabilizálódását, valamint azt, hogy a kormány energiáját és forrásait elsősorban a gazdasági növekedésre összpontosította. Valóban sok botrány látott napvilágot az ’50-es és a ’60-as években, melynek köszönhetően a közvélemény egyre jobban öntudatra ébredt.

Politikai részvétel

A japán népesség jelentős része részt vesz a politikában. Gyakran járnak politikai gyűlésekre, főleg akkor, ha azok választási kampányokhoz csatlakoznak. Könnyen mozgósíthatóak és bár aktivitási szintjük magasnak tűnik, addig a politika pszichológiai szintje és érzelmi hatása az emberekre nem olyan magas, mint mondjuk az USA-ban. Alapvetően negatív kép él bennük a politikusokról is, a japán emberek többsége nem tekinti vonzó hivatásnak és felmérések bizonyítják, hogy kevés gyermek szeretne politikus lenni ha felnő. Alapvetően úgy tekintenek a politikára mint szükséges rosszra, amellyel a politikusok kénytelenek beszennyezni a kezüket. Széleskörű elégedetlenség jellemzi a politikát, de ez nem fenyegeti a rendszer stabilitását. Érdekes módon a japánokban a helyi politikáról pozitívabb kép él, mint a nemzeti politikáról.

Pártok és választások

Japánban két jelentősebb párt van, a Liberális Demokrata Párt (LDP) és  Japán Szocialista Párt (JSZP) és három fontos kisebb párt, a Demokratikus Szocialista Párt, a Tiszta Politika Pártja és  a Japán Kommunista Párt. Ezek a pártok lényegesen különböznek méretükben, szervezettségükben és választási eredményükben. Japánban a politikai pártok történelmileg mint elit káderpártok fejlődtek ki, vagyis először parlamenti pártokként jelentek meg a politikusok és a hivatalban lévő országgyűlési képviselők szövetségeként. A személyes kapcsolatok nagy szerepet játszottak a választáási sikerekben. Ezért a pártok kis, zártkörű magánklubbokra hasonlítanak. Nem decentralizáltak és nem nyitottak. A legtöbb párt helyi szinten gyenge bázisú, korlátozott tagságú, elitista szervezet, de országos szinten nagy erővel bírnak.

Választás

Titkos szavazás van, mely keretében a választók felírják a jelölt nevét egy papírra. A felsőházi választások három évente vannak, az alsóházi választások pedig négy évente.

Politikai elit

A japán oktatási rendszer elitista, de emellett az egyetemekre való felvétel rátermettségi kritériumok alapján működik. Öt vezető egyetem van Japánban, hatalmas presztízs értéket képvisel ha valaki erről az öt egyetemről kerül ki. Ez a politikában is erősen érzékelhető, a legtöbb politikus a Tokyo Egyetem jogi fakultásán végzett.

Érdekcsoportok

Az érdek megosztottság alapján több ezer kisebb-nagyobb csoportot különböztethetünk meg. Az üzleti életet négy fő csoport képviseli: a Gazdasági Szervezetek Szövetsége (nagyvállalatok), a Munkaadók Szervezeteinek Szövetsége (nagy társvállalatok munkáltatói minőségükben), A Japán Kereskedelmi és Iparkamara (minden méretű vállalat képviselete) és a Keizai Doyukai (döntéshozó vállalati vezetők).

Változások

2009 őszént elsöprő győzelmet aratott a japán parlamenti választásokon az ellenzéki Japán Demokrata Párt. A párt a 480 képviselői helyből több mint háromszázat szerzett. Az országot 1955 óta kormányzó Liberális Demokrata Párt vezetői elismerték történelmi vereségüket.

Vissza térő kérdés, hogy a jövőben milyen politikai irányvonalat fog képviselni az újonnan hatalomra kerülő párt és milyen szerepet vállal a világ politikában Japán.