Ueda Akinari Eső és holdfény történetei a klasszikus japán irodalom, azon belül is az újkori, gazdasági helyzete miatt megerősödött városi polgárság (町人, csónin) főként kereskedők és kézművesek irodalmi kedvteléseinek egyik kiemelkedő műve. Jelentőségének megértését a kor fontosabb irodalmi vonulatait és műfajait bemutatva szeretném elősegíteni.

A középkori prózairodalomban népszerű középkori otogizósi (御伽草子) [1]és az átmeneti műfajt képviselő kanazósi (仮名草子)[2] után a kora újkorban kialakul a „regény” , az ukijozósi (浮世草子), amely alatt valóban a kor, azon belül is a városi polgárság szórakozásokkal teli életét megragadó, realistán ábrázoló prózai műfajt érthetünk. A legelső ukijozósi az Ihara Szaikaku (井原 西鶴) nevéhez köthető, Kósoku icsidai otoko ( 好色一代男, Egy érzéki férfi élete) című írása, ami Tenna második évében (1682) jelent meg. Ezután a Tenmei-korszakig, közel száz évig folyamatosan adtak ki ukijo regényeket, Ószaka és Tokió központtal. Szaikaku halála után a Hacsimondzsi-ja (八文字屋), azaz a "Nyolcas írásjegy kiadó" könyvei által virágzott ez a népszerű szórakoztató műfaj, ám a Szaikaku-féle pontos megfigyelések és valósághű kifejezőerő nélkül,  lassan modorossá is váltak. Erre a hanyatló tendenciára mintegy válaszképpen tűnt fel Kamigata[3] vidékén a jomihon (読本) műfaja a 18.század közepén. [4]

A jomihon eredetileg a képekkel tarkított képeskönyvekkel, valamint a dzsóruri és más előadások történeteit leíró könyvekkel szemben, főleg a tartalmas olvasnivalót kínáló könyvtípust jelentette. A Kamigata-központú korszakot (前期読本) a kezdeti, míg az Edo-központú időszakot  a késői (後期読本) jomihont jellemzi. A jomihon kezdetét Cuga Teisó (都 賀 庭鐘) Hanabusza zósi (英草子) 1747 című művétől számoljuk, ami egy rövidebb, különös történeteket tartalmazó elbeszélés-gyűjtemény, („Virágcsokornyi írás”) valamint ő a szerzője a hasonló tematikájú  Sigesige ja va (繁野話, Burjánzó mező történetei) című történetgyűjteménynek.

Nagy hatásuk volt ezekre a művekre és a jomihon műfajára a korabeli értelmiséginek számító réteg (konfuciánus tudósok, orvosok, stb.) között divatossá vált kínai hakuva-regények (白話小説), azaz nem kínai klasszikus nyelven, hanem köznyelven írt írásoknak, amelyeket a kínai szövegeket olvasni tudóknak magyarázatokkal látva adtak ki, a kevésbé művelt olvasóknak pedig katakanás szavakkal vegyített fordításokként (cúzokuso, 通俗書 ). A fő oka, hogy ilyen divatossá és stílusformálóvá válhatott ez a Kínából érkezett műfaj, az volt, hogy a korabeli japán értelmiséget már nem elégítette ki a korszak sekélyessé és szegényessé vált regény és novellakínálata, viszont a középkori japán próza megértése a régi nyelvezet miatt nehézkessé vált. [5]

A fő jellegzetességek, amelyeknek eredete a hakuva-irodalomban kereshető, azok a történetek felépítésének különössége, a szereplők valódi jellemábrázolása, a kínai eredetű szavak gyakori használata miatti markáns stílus és a köznyelvi szavak miatt élet közelinek tűnő, valósághű ábrázolása voltak. Fontos még megemlíteni a kínai regények egyik gyakori motívumát, az irodalmi igazságtétel elvét (kanzeicsóaku, 勧善 懲悪). Ez a teória nem áll minden kapcsolat nélkül a buddhista ok-okozat összefüggéssel, vagyis azzal a hittel, hogy tetteink, karmánk mindig következményeket vonnak maguk után (ingaóhó, 因果応報). Kiemelendő az a tény is, hogy ezeknek az írásoknak a célja nemcsak az ideiglenes szórakoztatás, hanem az olvasó mély megérintése, az érzelmeire hatás, és nem elhanyagolható szempont, hogy a prózaelmélettel is a kínai írások által ismerkedtek meg a japán szerzők.

Cuga Teisó Hanabusza zósi-ja és követői után születtek jomihon írások. Ez az áramlat kapcsolódik a kokugaku, a japán nemzeti tudományhoz is, s jeles tudósok keze által irt művek is születtek. Például Takebe Ajatari (建部 綾足) volt a szerzője a japánosabb stílusú Nisijama monogatari-nak ( 西山物語 , A nyugati hegyek történetei és a Honcsó szuikodennek (本朝水滸伝, Japán Vízparti történetek). Utóbbi az első valódi japán nagyregény, amely a kínai Szuikoden-en,[6] a Vízparti történeteken alapul, előbbi pedig a Hanabusza zósi-val és Ueda Akinari két fő művével a korai jomihon legnagyobb hatású műve.

Ueda Akinari(上田 秋成)

Ueda Akinari (1734-1809) neve elsősorban a korai jomihon kiemelkedő és egyben úttörő alkotójaként, és az Eső és holdfény történeteinek szerzőjeként maradt fent, de ezen kívül költő, a kokugaku-tudós, tudományokban, irodalomban, művészetekben jártas, sokoldalúan művelt személy volt. Az ilyen klasszikus értelemben vett japán értelmiségieket összefoglaló néven bundzsin-nak (文人) nevezték. Íróként használt ismertebb nevei még a Vajaku Taró (和訳太郎) és a Szensi Kidzsin (剪枝畸人).

1734-ben született az ószakai Szanezakiban (大阪 曾根崎) egy prostituált gyermekekként, apja kiléte máig ismeretlen, bár sok feltevés született ezzel kapcsolatban, egyes kutatók egy szamuráj leszármazottjának gondolják. Négy éves korában vette magához egy tehetős ószakai kereskedőcsalád, így Ueda Sigeszuke házában jó körülmények között nőtt fel, megfelelő neveltetést kapva. Gyermekkorának meghatározó élménye volt, hogy öt évesen himlős lett, aminek következtében kezén az ujjai egy életre eldeformálódtak. Azt, hogy túlélte, Ueda Akinari egész életében természetfeletti erőknek tulajdonította: mivel szülei betegsége alatt végig a Kasima Inari szentélyben (加島稲荷) fohászkodtak életéért. Ez az egyik ok, amivel magyarázható a műveiben nagy szerepet játszó misztikum.[7]

Sokoldalú tehetsége hamar megmutatkozott, húszévesen már Takai Kikei (高井几圭) tanítványaként és Zoen (漁焉) néven elismert haikai-költő volt. Taníttatása viszonylag későn kezdődött, és 27 évesen házasodott meg. Nevelőapja halála után, nem sokkal ezután pedig kénytelen volt átvenni olaj és papírkereskedését, amit közel tíz évig vezetett, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Ez idő alatt született meg Vajaku Taró álnéven két első, könnyedebb prózai műve: Sódó kikimimi szeken zaru (諸道聴耳世間猿, 1766 , Világi majmok, akiknek van fülük a művészetekhez) és a Szeken tekake katagi (世間妾形気, 1767, Nagyvilági asszonyok alakjai) címmel Mindkettő a Hacsimondzsija-könyvek közé sorolható ukijozósi mű. Utóbbi az ún. katagimono, azaz karakter-regények sorába is beilleszthető, mint a hanyatló ukijozósi műfajának késői típusa. A műfaj leágazásában különösen kitűnnek Ueda Akinari ironikus megfigyelései és szellemessége, ahogy keserű humorral ábrázolja az emberi élet és természet visszásságait.[8]

Harmincnyolc évesen, 1771-ben egy nagy tűzesetben elvesztette atyai örökségét. Ekkor kezdett Cuga Teisónál[9] orvostudományt tanulni, és hamarosan nagy tiszteletben álló városi orvossá vált. Életének hátralévő részében folyamatosan gyakorolta második hivatását,  egészen 1788-ig, amikor pedig az orvoslástól is visszavonult az írás miatt, és Kiotóba költözött feleségével. Az 1771-es tűzeset életének legnagyobb fordulópontját jelentette: az ekkor kapott szabadságban döntötte el, hogy éltének második felét szellemi tudományoknak szenteli.

Körülbelül ekkor kezdett érdeklődést mutatni a korabeli értelmiségi kokugaku (国学) mozgalma iránt is, amelynek célja a japán klasszikus művek filológiai feldolgozása, kommentárokkal, szómagyarázatokkal való ellátása, a japán klasszikusnak számító kultúra kutatása volt. Kamo no Mabucsi (賀茂真淵) és Kató Umagi (加藤宇万伎) irányítása alatt ismerkedett meg a nemzeti stúdiumokkal, írt kommentárt a Kokinvakasú-hoz, a Manjósú-hoz és az Isze monogatarihoz is. Neves kortársával, az egyébként a japán kultúra kívülről érkezett elemeit teljesen elvető Motoori Norinagával (本居宣長) gyakran cseréltek eszmét, de Ueda Akinari sokszor ellentétes álláspontot képviselt műveiben. A két kiemelkedő alkotó elvi és konkrét fonológiai, filológiai kérdésekről kialakult vitáit Kagaika (呵刈葭 1787-1788) címen jegyezték le. [10]

1774-ban adták ki fő művét, a már 1768-tól kéziratos formában létező Eső és holdfény történeteit. Ez egy kilenc, különálló kísértettörténetből álló elbeszélés-gyűjtemény, változatos korokban játszódó változatos történetekkel, amelyekben kiválóan jeleníti meg az természetfeletti jelenségeken keresztül az emberi természet valódi képét, hol borzongatva, hol gondolkodtatva.

A mű modelljeként Cuga Teisó már említett, hakuva történetek hatására írt két művét használta fel mind stílusában, mind a novellák szerkezetének felépítésében, így született meg ez a páratlan, kísérletinek számító és a japán novellaírás történetében drámai változást hozó mű. [11]

Forrásai három hakuva-történeten kívül más jól ismert kínai esszék, értekezések, szépirodalmi történetek, valamint a japán történelmet kísérő legendák, háborús írások és a kísértettörténetek. Bár rengeteg az idézés és átvett elem, jelentősége és eredetisége éppen ebben az összetettségben, az előadásmódban és a leírásokban van. Akinari képes volt japán és kínai klasszikus művekben való jártasságával és irodalmi tehetségével egy új nyelvezetet alkotni, ugyanis japán és kínai klasszikus nyelvet alkalmazó, aprólékosan kidolgozott, utalásokkal teli szövegekről van szó. Ez a stílus a japán-kínai vegyes íráson alapul, és még ha átütő is, van benne valami szomorkás, elegáns finomság, így azt a szerepet kiválóan betölti, hogy az Ugecu monogatari természetfeletti jelenségeit, a tartalmat a szöveg hatásosan alátámassza.

Hasonló ehhez késői éveinek fő műve, a tíz rövid elbeszélésből álló Harusame monogatari (春雨物語, A tavaszi eső történetei), bár Akinari sosem tudta teljesen befejezni a kéziratot, kiadásra pedig csak 1907-ben került. Életének utolsó éveiben egészségi állapota rendkívül megromlott, felesége halála után ideiglenes vakságban is szenvedett. Ekkor született több esszéje és értekezése, amelyek közül a legnevesebb a személyes hangvételű Tandai sōsin roku (胆大小心録,1808). [12] 76 évesen, 1809-ben halt meg Kiotóban.

Felhasznált irodalom:

久保田 淳 (編): 日本文学史。 あうふう、 1997、230-231。

松田 修 (編): 日本文学新史。近世。至文堂、 1990、第七章

中村 幸偐、高田 衛 、中村 博保 : 英草紙　西山物語　雨月物語　春雨物語 (日本古典文学全集) 校注/訳、 1973、 小学館