A Jacuhasi és az Íriszes paravánkép tükrében

Ógata Kórin (尾形光琳, 1658-1716) Az Edo-kor művészetét meghatározó két kiemelkedő tehetség egyike, aki főképp a  festészetben, míg a másik híres alkotó, Hisikawa Moronobu az ukiyo-e terén teremtett hagyományt. Ógata Kórin nem csupán a paravánkép festészetben alkotott maradandót, hanem hozzá köthetünk egy igen jelentős festészeti iskola, a Rimpa létrejöttét is.

Kórin talán a család jó anyagi helyzete miatt viszonylag későn kezdte művészi karrierjét. Csak a családi selyemüzlet hanyatlásával kezdte el saját kimonóterveit készíteni. Majd később Kiotó külvárosában testvére (Ógata Kenzan) kerámiaégető műhelyében tervezett mintákat lakk és egyéb tárgyakhoz. Ekkortájt teljesedett ki festői stílusa is, amit több hatás is ért.

Kórin iskolájának, a Rimpának (琳派) a létrejöttében a korszak vezető iskolája a Kanó iskola (狩野派) játszotta a legnagyobb szerepet, hiszen a kor egyik vezető művészeti iskolájaként  mindenképp kapcsolatba került vele az összes valamire való művész. A Rimpa iskola kifejezés-technikája azonban, főképp eredetiségében, nagyban különbözik az Edo-kor másik két jelentős,  szintén a Kanó iskola hagyományaiból kibontakozó, Tosza (土佐派) és a Szumijosi (住吉) iskolákéitól.

A kínai (kara-e, 唐絵) stílust előnyben részesítő iskolákkal szemben, a Rimpa felelevenítette a Heian-kori japán stílusú kép (Jamato¸ 大和絵) divatját, csakúgy mint a kortárs ukiyo-e is. A jamato típusú kép alapjaiból kiindulva a Momojama korban Honami Kóecu (本阿弥光悦 ) és Tavaraja Szótacu (俵屋宗達) újításainak hatása jelentős. Kórin az Edo-kor elején sok művüket lemásolva (mint például a Szél és Viharisten paraván) kifejlesztette egyedi stílusát, így születhetett meg az Íriszes paraván, vagy a Vörös és fehér szilvavirág paraván.

Kórin azonban sokkal részletesebben és precízebben dolgozott Szótacu szabadosságot kedvelő stílusánál. Szótacu Macusima paravánját például négyszer is lemásolta, míg végül merőben más hatásokat sikerült kiváltani a nézőben. Annyira jelentősen változtatva az addigi japán festészeti hagyományokon, hogy nem csupán a Rimpa iskola alapítójaként tartjuk számon, de az impresszionistákra és a modern (Klimt, Warhol) festőkre, valamint a Meiji utáni japán festészetre is ható alkotóként.

Jacuhasi paravánkép (八橋図屏風)

Minden alkalommal, mielőtt elkezdenénk európai szemmel elemezni egy japán műalkotást, mindenképp érdemes leszögezni, hogy mindez egy olyan értékrend szerint történik, amely nem feltétlenül a japán sajátja. Japánban az ukiyo képekhez hasonlóan más funkciót töltöttek be a paravánok, mint amilyet később az európai művészettörténet tulajdonított nekik. Így lehetett a Jacuhasi egy puszta díszítő elem, amely előtt összegyűltek az elit tagjai, és ha akarták, akár beleképzelhették magukat a történetbe. Ezt az elgondolást támasztja alá az a tény is, hogy a Jacuhasi előzményét, az Íriszes paravánt, patrónusának (Nidzsó Cunahira) és a Nisi Hongandzsi templomnak ajánlotta a művész, hálából azért, hogy a császártól megkapta a Hokkjó címet. Ellenben a japán művészettel foglalkozó szakkönyvek, s maga a művészi megvalósítás is sok helyen ellentmond ezeknek a kritikáknak, ezért e helyütt csak említés szinten foglalkozom velük.

A paravánkép Kórin kedves témája, amely egész életében foglalkoztatta. Az Isze történet kilencedik fejezetét több művén is ábrázolta. A fejezetben, a költő, Ariwara no Narihira ráeszmél, hogy mennyire tétlenül tengeti életét, ezért útra kel a barátaival, ám mivel nincs vezetőjük, eltévednek a Mikava országa felé vezető úton. Egy Jacuhasi nevű helyhez érnek (ma Csirjú város, Aicsi tartományban), ahol a folyó, mint a pók lábai nyolcfelé ágazik, s mindegyik ágán átível egy-egy híd. Ezen a helyen megpillantja az íriszeket, amelyek csodálattal töltik el, s eszébe jut egy régi mondás: „ha íriszeket látsz, írj egy öt szavas verset, amely leírja az utazó szívedet”. Ezért verset farag arról, bár gyönyörű a táj, szíve mégis hazahúzza. Kórin, ha úgy tetszik, a költővel azonosulva próbálja a magány és a gyönyörködés kettősségét egy képben kifejezni.

Ilyen szempontból értelmezhető Szató Tomoko állítása, miszerint a Jacuhasi paraván mondanivalója absztrakt és szimbolikus. Ami ellentétben áll annak művészi kivitelezésével, amely a témát nagy valósághűséggel adja vissza. Mit is értünk ezen? A valósághűségre való törekvést egyrészt észrevehetjük a régi, kopottas híd megfestésesében, a virágok kidolgozottságában. A kék árnyalataival és az aranysárga háttér kontrasztjával a térbeliséget is hatékonyan ábrázolta Kórin. Az itt kialakított technika, amellyel például a híd anyagát érzékelteti (tarashikomi), sok követőjére, köztük Szakai Hóicura (酒井抱一) is nagy hatással volt. A térbeliséget tehát csak a tónusok megváltoztatásával és a helyi felületek részletezésével ábrázolta, így tulajdonképpen alig használ színeket (öt szín). Ezen kívül a kompozíció is rendkívüli. A híd, amely átlósan egy geometrikus mintát képezve fut át a képen, az íriszek hullámzó vonalaival zenei ritmust teremt.

Összehasonlítva a már említett Íriszes paravánképpel, először is nyilvánvaló, hogy a történet megegyezik. Kórin az Isze történet hősének helyébe helyezkedik, ám az Íriszes paravánon még egy derűsebb, fiatalosabb életszemlélet jelenik meg, amely pusztán a szépséget láttatja, és nem adja vissza teljes mélységében azt a magányos rácsodálkozást, amelyet Ariwara no Narihira verse sugall. Egyrészt funkcionális szempontból közelítve, a néző amint meglátta, rögtön az ismert történetet idézte fel benne a kép, így bele tudta magát képzelni a tájba. Másrészt ha az alkotó felől közelítjük meg, Kórin ha az Isze történet hősének helyébe helyezkedik, az Íriszes paravánon még egy derűsebb, fiatalosabb életszemlélet jelenik meg, amely pusztán a szépséget láttatja, és nem adja vissza teljes mélységében azt a magányos rácsodálkozást, amelyet Ariwara no Narihira verse sugall.

A két kép szerkezetét megfigyelve ugyanis első ránézésre szembetűnő, hogy az Íriszes paraván összhatásában sokkal világosabb és élénkebb, holott Kórin ugyanazokkal a sötétkék és smaragdzöld színekkel dolgozik. Az arany háttér nem csupán a kép mélységének érzékeltetésére, de az Isze történet iszaptengerére is emlékeztet. A kompozícióban pedig már első ránézésre is az alapvető különbség a híd megjelenése.

Az Íriszes paravánon a hangsúly a gyönyörű, virágzó íriszeken van, amelyek kiadják egy híd alakját. Tehát a puszta szépségen (bi, 美). Ami így tökéletesen megfelel egy ajándék vagy egy paraván funkciójának. A Jacuhasi hídja azonban valós, sőt kifejezetten realisztikus formájában tárul elénk; a sötétbarna, égetett cseresznye színével egyfajta borús hangulatot áraszt. Ha nem is tereli el teljesen a figyelmet az íriszekről, mégis vezeti a tekintet, éles ellentétben áll azok élénk színével. Az Íriszes paravánképen az íriszek formája sem annyira realisztikus, mint a Jacuhasi paravánon, így egyfajta vízió benyomását is keltheti. Merőben más érzéseket kiváltva a két kép nézőjéből.

A híd, amely az Íriszes paravánról hiányzik, egyes elméletek szerint szándékosan lekicsinyítve ábrázolja a Jacuhasi nyolc hídját. Úgy is értékelhetjük azonban, mintha Kórin mintegy ráközelítve, csupán egy részletét festené meg a tájnak, így érthető, hogy miért lép ki a híd a képből, s további asszociációkra enged következtetni, s így az Íriszes paravánképnél sokkal összetettebb kompozíciót alakít ki, amennyiben a híd a végtelenbe nyúlik.

Hasonló, és egyben szokatlan a paravánokon, hogy egyáltalán nincsenek rajtuk alakok. A japán paravánkép festészetre jellemző, hogy nem ábrázolnak embereket, például a tájképeken, ám ott is jellemzően megjelennek állatok. A történelmi témájú paravánképeken, vagy például a Gendzsi történetet megörökítő számos alkotáson, ahol tudjuk: a történetben szerepelnek emberek, az emberi alakok jelenléte nagyon gyakori. Lehetséges, hogy egyszerűen a paraván funkciójából adódóan, Kórin jobbnak látta kihagyni az emberi alakokat, hogy ne tegye még szomorúbbá az összhatást. Így a költő szemszögéből láttatva az eseményeket, útitársait mégis kihagyva a képből. Lehetséges azonban, hogy a művész éppen azért emeli ki csupán az íriszeket, mert szépségükben meghaladják a magányos utazók kesergését, és ellentétben állnak a holt híd borús képével. Egyszóval a természet szépsége egyensúlyt teremt a lélekben.

Ha allegorikusan értelmezzük a képeket, mindkettőből kirajzolódóik, de talán a Jacuhasiból jobban, az életszemlélet, amely a japánokat egyfelől jellemzi. Vagyis a választás a szerelem és a természet csodálata között, amelyből ez utóbbi csak magányosan valósítható meg teljes átéléssel. Hiszen tudjuk, hogy Ariwara no Narihira a virágok csodálata közben írt versét otthon maradt feleségének címezte.

Feltételezésemet, miszerint Kórin valójában nem együttérzését akarta kifejezni a költővel, és nem is magát a kifejezés-technikát próbálta tökéletesíteni, mintsem kifejezni saját életszemléletét, az a tény támasztja alá leginkább, hogy nem csupán visszatért a témához, de a lehető legtöbb formában fel is dolgozta azt. Mint már tudjuk, lakktárgyakhoz is készített mintákat. Ilyen például az a gyöngyberakásos tus­kő­tartó doboz, amely szintén a Jacuhasi témáját eleveníti föl.

Felhasznált irodalom:

辻惟雄: 日本美術史. 美術出版社, 2002

辻惟雄: 日本美術の歴史. 東京大学出版会, 2006.

Szató Tomoko: A Japán művészet. Scolar art, 2008.

A képek forrása:

http://www.salvastyle.com/menu_japanese/korin_bridge.html