Nincs nyelv személyes névmások nélkül. Azonban kevés olyan nyelv van, mely　kettőnél több változatot is ismer az egyes névmásokra. Az angol például csak egyetlen verziót,　csupán a „you”-t ismeri egyes szám második személyre. A spanyol vagy a német nyelv már　változatosabb ennél, megkülönböztet kettőt, azaz a „te” (tú/du) és az udvariasabb „ön”　(usted/Sie) formát. A magyar nyelv az előbbiekhez hasonlóan rendelkezik egy tegező alakkal　(te), de két udvariasabb magázó alakkal (maga, ön), azaz összesen három alakkal. Nos, a　japánok túlszárnyalnak minden európai nemzetet, ők több mint öt formáját ismerik az egyes　személyes névmásoknak. Ezek közül is azért az egyes szám második személyűvel　foglalkozom, mert ez az, amelyikkel még a japánok maguk is gondban vannak.

Mindenekelőtt vessünk egy pillantást a létező alakokra! A legáltalánosabb,　kifejezetten udvariasnak nem mondható, inkább közvetlen alak az „anata”. Létezik még a　fiatalabbakra használható „kimi” (ez főként a férfinyelvre jellemző), a kicsit udvariatlanul　hangzó „omae” (ez is a férfinyelvben) és a nők által használt párja, az „anta”. Az „anata”　kicicomázott formájának nevezhető a kicsit erőltetett „anataszama” verzió. És még létezik két　olyan alak, melyek egyre inkább udvariatlannak számítanak: „kiszama” és „temé” (ezek a régi　japán nyelvben egyáltalán nem számítottak udvariatlannak, lekezelőnek). Egy különleges eset　az, amikor gyerekekkel szemben a „boku” egyes szám első személyű személyes névmást　használják a második személyű értelmében. (pl. „Boku, okászan va doko?” Te, hol van az　anyukád?) Írott nyelvben használják még a „kiden” és „kika” szavakat, de ezek jelentősége　fokozatosan csökken. Ha csak a felsoroltakat számoljuk össze, az is már tíz, de ezeken kívül　is léteznek még elavult szavak a beszélőpartner megnevezésére (szonata, omé, szocsi, onusi　stb.).

Na de mi okozza a japánok számára a problémát? Az alapvető gond ott van, hogy a　japán nyelv az európaiakkal ellentétben kerüli a második személyű személyes névmások　használatát. Az idők során odáig jutott ez a tendencia, hogy Szuzuki Takao　nyelvészprofesszor szerint ezeket a névmásokat a nyelv már tabuként kezeli1. De akkor mit is　használnak helyettük?

Először is a neveket. A japánok jobban szeretik egymást néven szólítani, és utótagként,　az udvarias vagy kedveskedő „-szan”, „-csan”, „-kun”, „-szama”, „-dono”, „-si”　megszólításokat csatolják. Ezek közül a legelterjedtebb a „-szan”, melyet bárkire - férfira,　nőre, idősre és fiatalra- egyaránt használhatunk. Az angol Mr. és Ms./Mrs. –nek feleltethetjük　meg. Magyarra úr, hölgy, asszony, kisasszony megfelelőkkel lehetne lefordítani, szituációtól　függően. A „-csan”-t gyerekekre, lányokra (esetleg még felnőttek beceneveként) szokás érteni.　Ez a magyarban a keresztnevek becézésének felelhet meg. (pl. Mari-csan a magyar Marikával　hasonló stílusértékű.) A „-kun”-t főként férfiakra, de munkahelyen a magasabb beosztásúak a　női beosztottak megnevezésére is használják. Ezt a „-szan”-nal megegyezően lehetne　lefordítani, de stílusértékét tekintve közvetlenebb. A „-szama” és a „-dono” a legudvariasabb　utótag, mindkettőt inkább az írott nyelvben használják.¹ (Női beszédben elképzelhető a másik „-szama”-s megszólítása is.) A „-si” pedig a mai nyelvből egyre inkább kihaló megszólítás,　amit főként beszélt nyelvben használtak hivatalos alkalmakkor a másikra.² Utóbbi hármat („-szama”, „-dono”, „-si”) is a magyarban egyszerűen úrnak vagy asszonynak lehetne lefordítani,　igazán találó megfelelőjük nincsen. A mai fiatalok már gyakran csak néven szólítják egymást　(jobiszute), és nem tesznek semmiféle utótagot a nevek mögé. Magyarban inkább a személyes　névmás használata dominál, és legfeljebb egy vokatívusszal nevezzük meg a másikat. Erre　egy szemléltető példa: „Kjó va Reika ga sokki o aratte kurerundesó?” (Ugye ma te mosogatsz,　Réka?).

Második esetnek nevezhetjük azt, amikor nem a nevét mondjuk a　beszédpartnerünknek, hanem a foglalkozását, betöltött posztját. Erre a legkézenfekvőbb példa　az, ha a másik fél tanár vagy orvos (szenszei), vagy a főnökünk (sacsó/sacsó-san;　bucsó/bucsó-szan stb.). De ezt a megszólítási módot csak akkor használhatjuk, amikor　elöljáróinkat, vagy egy idősebb személyt szólítunk meg. Tehát a főnök sosem fogja úgy hívni　beosztottját, hogy „buka” (beosztott), vagy a tanár sem fogja azt mondani diákjainak, hogy　„szeito”, azaz tanuló.

Harmadik speciális eset az, amikor a családtagokkal beszélgetünk. Semmiképp sem　használhatjuk a személyes névmásokat akkor, amikor a nálunk idősebb családtagunkat　szeretnénk megszólítani. Őket a megfelelő viszony megnevezésével tudjuk illetni, de semmi　esetre sem a felsorolt személyes névmásokkal. Azaz édesanyánkat szólíthatjuk úgy, hogy　„okászan”, „okászama” „kácsan” „okácsan”és egyéb becéző változatival, de azt nem　hallhatjuk, hogy bárki „anata”-val illetné saját anyukáját. (Olyan esetekben azonban　előfordulhat, amikor nem a klasszikus anya-gyerek kapcsolat áll fenn, hanem valamely oknál　fogva sérül ez a kapcsolat, és így a gyerek nem tekinti igazi anyjának a vele szemben állót.)　Ezzel ellentétben a nálunk fiatalabbakat már csak az említett személyes névmások　használatával, vagy saját nevén szólíthatjuk (jobiszute), de semmi esetre sem a viszony　megjelölésével. Így például egy húg megszólítása a következőképpen nézhet ki: „anata”,　„anta”, „omae”, „temé”, „Maruko”, de semmiképp sem lehet „imóto” vagy „imóto-szan”.　A harmadik csoport alesete a házastársi viszony. Mizutanyi professzor úr munkájában azt kutatta, hogy a férj és a feleség milyen megszólításokkal illeti a másikat. Eredményei　szerint a feleségek gyakran szólítják „otószan” vagy „papa”-nak férjeiket, míg a férjek jobban　szeretik nevén szólítani asszonyaikat. Házastársi viszonyban közkedvelt a személyes　névmások használata is. A nők férjüket szokták „anata” vagy „anta”-nak is hívni, míg　fordítva is elterjedt az „omae” névmás.³

Most már végigtekintettük, hogy mit is használhatnak a japánok a személyes　névmásokkal rokon műfajként, helyettük, azaz „személyes névmás-más”-ként (daidaimeisi),　miként azt Nagata professzor tanulmányában meghatározta.⁴ No de ahogy már az elején　említettem, a japánok is sokszor gondban vannak azok használatával. Főként akkor, ha a　beszélgetőpartnerük idősebb náluk, nem családtagjuk, nem is főnökük, és még csak nem is　orvos vagy tanár, sőt esetleg nem is tudják foglalkozását. Ilyen esetekben a japán elkerüli a másik megszólítását. Ha mégis meg kell, hogy nevezze őt, akkor a másikat nevén szólítja, és a　„-szan” vagy „-szama” utótagok valamelyikét használja.

Azonban vannak olyan szituációk, hogy még csak nem is tudjuk a másik nevét sem. A magyar nyelvben ilyenkor kézenfekvő az „ön” személyes névmás használata, mert ezzel rangjától és korától függetlenül nyugodtan megszólíthatunk bárkit. De mi a helyzet a japán nyelvben? Ha nálunk fiatalabb beszédpartnerről lenne szó, akkor a „boku” (kisgyerek esetében te) az „oníszan” (fiatalúr) és „onészan” „odzsószan” (mindkettőt kisasszonynak fordíthatjuk) kifejezéseket gond nélkül alkalmazhatnánk. Még akkor sem lenne semmiféle probléma, ha gyerekként kéne az ismeretlen felnőttet megszólítani. Erre van az „odzsiszan”, „odzsíszan” (bácsi) és az „obaszan”, „obászan”(néni) kifejezés. Azonban mit tehetünk akkor, ha nem vagyunk olyan előnyös szituációban, hogy mi lennénk a korosabbak, vagy a gyerekek? Erre válaszolta Szuzuki Takao professzor azt, hogy: „Azt sem túlzás kijelenteni, hogy a mai japán nyelvben nincs olyan második személyű személyes névmás, melyet használhatnánk a nálunk idősebb, rangban feljebb levőkre.” ⁵ Vagyis ezért feszengnek a japán fiatalok, ha idősebb beszélgetőpartnerrel kell beszélgetni, akinek sem rangját, sem pedig nevét nem tudják. Ennek tulajdonítható az is, hogy ma már a hezitálás nyelvi eszközei is a megszólítás elkerülésének egyik módjává váltak Japánban. Ilyenek az „anó” (öö/izé),a „csotto” (Egy pillanatra!), a „mosimosi” (halló), a „szumimaszen ga” (Elnézést!) vagy a „sicurei desz ga” (Bocsássa meg udvariatlanságomat!).

Végül vegyünk egy testközeli példát! Nézzük meg azt az egyszerűnek tűnő mondatot, hogy „I love you!” japánul! Egy húszas éveiben járó japán férfi szemszögéből fogom végigjárni az eseteket. Amíg magyarul ezt a mondatot maximum háromféleképpen mondhatná, azaz „Szeretlek (téged)!”, „Szeretem magát!” illetve „Szeretem önt!”, a japán ennél sokkal színesebb palettát fog mutatni. Legyen első, egyben legáltalánosabb esetünk az, hogy a férfi egy nála fiatalabb (ismerős) lánynak vall szerelmet. Ekkor valószínűleg azt mondaná, hogy „Keiko-szan ga szuki desz.” „Keiko-csan ga szuki desz.” „Anata ga szuki desz.” „Omae ga szuki da.”. Tehát vagy a nevén szólítaná az illetőt, vagy a személyes névmások valamelyikét használná. Sőt, bonyolítsuk annyival a szituációt, hogy ez a fiatalabb lány legyen a beosztottja a férfinak! Ilyen esetben még bővül a lista a „Tanaka-kun ga szuki da.” És „Kimi ga szuki da.” mondatokkal is.

De mi van akkor, ha egy idősebb hölgynek, nevezetesen a főnökasszonynak vall szerelmet az ifjú? Akkor mivel a hölgy az idősebb, maradhat a „-szan”, vagy a beosztása szerint is megszólíthatja a nőt. „Keiko-szan ga szuki desz.” „Bucsó-szan ga szuki desz.”. Lévén, hogy a fiatal az idősebbel áll szemben, a férfi nem használhatja a személyes névmásokat.

Következő esetünk az, hogy anyák napján hangzik el ez a mondat. Ekkor, mivel családtagról van szó, és idősebb családtagról, csak a viszony megnevezése a helyes megoldás. Azaz: „Okászan ga szuki desz.” „Kácsán ga szuki da.” ⁵

Na de máris csak máshogy hangzik ez a magyar mondat, ha a férfi azt a kislányának mondja az után, hogy kapott tőle egy gyönyörű rajzot. „Keiko ga szuki da.” „Kei-csan ga szuki da.” Ha a feleségének szeretne hasonló szavakkal kedveskedni a férj, akkor mondhatja ugyanazt, amit a kislányának mondana, de még más verziók is elképzelhetők: „Omae ga szuki da.”, „Mama ga szuki da.”, „Okászan ga szuki da.”. (Utóbbi két mondatban a feleség anyai szerepe tükröződik vissza.)

Utolsó esetünk legyen az, amikor a férfi csak látásból ismeri a hölgyet, és úgy akarja vele tudatni, hogy mit érez iránta. Ha egyértelmű, hogy fiatalabb nála a lány, akkor kézenfekvő a megoldás: „Anata ga szuki desz.”, vagy „Onészan/Odzsószan ga szuki desz.”.

Miben különbözik az s szituáció, amikor a férfi még csak nem is sejti a hölgy korát? Annyiban, hogy inkább kerülni fogja a személyes névmások használatát. Íme a legvalószínűbb változatok: „Anó, szuki desz.” „Szumimaszen ga, szuki desz.” Ebből a pár esetből is láthatjuk, hogy azt a mondatot, amit az angol egy, a magyar nyelv maximum háromféleképpen tud kimondani, azt a japánok mennyire árnyaltan tudják kifejezésre juttatni! Meg kell állapítani, hogy a beszélgető felek közti viszony nagyon is meghatározza azt, hogy éppen milyen módon szólítjuk meg a beszédpartnerünket. A szituációk közül, tényleg csak elenyésző esetben használt volna a japán férfi személyes névmást a másik fél megjelölésére. Ha megnézzük, akkor csak abban a helyzetben kerültek elő a névmások, amikor fiatalabb nőhöz szólt, vagy pedig a feleségéhez beszélt. Minden más esetben a nevét, a rangját, a két ember közti kapcsolatot jelző szót, vagy pedig a hezitálás eszközeit használta.

Végezetül pár szóban összefoglalnám a tanulságokat. Általános elvként azt mondhatjuk, hogy a japánok nem szeretik használni a második személyű személyes névmásokat. A másik megszólításakor mindenképpen a kor, a beosztás, és a két ember közti kapcsolat milyensége számít. Tehát ha a másik fél idősebb nálunk, akkor szólíthatjuk foglalkozásán, de ha ő a családtagunk, akkor a viszonyt jelölő szóval. Akkor vagyunk gondban, ha nem ismerjük az illetőt, és úgy kell tisztelettel beszélni hozzá. Most még erre nincs jobb megoldás, mint elkerülni az olyan mondatokat, ahol meg kéne partnerünket nevezni, vagy még időben rákérdezni a partner nevére/rangjára, hogy megkönnyítsük saját dolgunkat. A másik eset, hogy a szituáció fordított, azaz mi vagyunk az idősebbek. Ilyenkor használhatjuk bátran a személyes névmás különböző formáit, vagy a másik nevét. Azonban ilyenkor semmiképp sem jöhet szóba a foglalkozás vagy rang megnevezése, sem pedig a családon belüli viszonyt jelölő szavak. Tehát még mielőtt beszédbe elegyednénk egy japán emberrel, alaposan végig kell gondolnunk, hogy milyen a viszonyunk, és hogy is fogjuk őt megszólítani, ha netán arra kerülne a sor.

Forrásjegyzék:

1. Szuzuki Takao: Kotoba to bunka . Ivanamisinso; 1986. p.132-206

2. Roy Andrew Miller: The Japanese Language. Charles E. Tuttle Company, 1980, Tokyo,. p. 285

3. Mizutanyi Oszamu: Hanasikotoba no hjógen. Csikuma Sobó, 1983, Tokió. p. 28-33

4. Nagata Takasi: A Meidzsi előtti tokiói nyelv második személyű személyes névmásai. Kokugo Kokubun; 2006/2. p.16

5. Suzuki Takao: Kotoba to bunka. p. 132