A sakatai kulturális cserekapcsolatok és az ingyenes japánoktatás

A Japánba érkezőknek is megvan a lehetőségük, hogy iskolák keretein kívül is fejlesszék a nyelvtudásukat, akár ingyen is! Én is egy ilyen tanfolyamra jártam, amikor cserediákként egy szemesztert tanultam Japánban. Azon kevesek közé sorolhatom magamat, akiknek volt szerencséjük Japánban tanulni, az Európa és Japán között létrejött középiskolai ösztöndíjprogram keretein belül.

Önkéntes tanárok szabadidejükből áldoznak a japánul tanulni vágyók kedvéért, érkezzen az illető akár Koreából, Kínából, Kanadából, vagy a távoli Európából. A kedves és segítőkész alkalmazottak igyekeznek szabadidős tanárokat felkutatni Japán eme kisvárosában is, akik türelmesek, és készek rugalmas órarenddel dolgozni.

A város Sakata (酒田), ahol tanultam, és a régió (Yamagata-ken, 山形県) nem csak arról híres, hogy többek között ott forgatták az Okuribito (おくりびと) című filmet, de Japán legjobb minőségű rizsfajtáját (Tsuyahime, つや姫) is ott termesztik; mindezek mellett magas a bevándorlók, beházasodások aránya is. Magas a Kínából és Koreából érkezett feleségek száma, és a háború után a közeli Koreát elhagyó, hazaköltözött japánok nagy része ezen a vidéken telepedett le. Ezen okok miatt is jöhetett létre a Sakata Városi Nemzetközi Kapcsolatfenntartó Szalon (酒田市国際交流サロン).

A Szalon a belvárosban, egy könnyen megközelíthető irodaház első emeletén található. Barátságos környezetet alakítottak ki társalgóval, kis könyvtárral, adománysarokkal, és egy hosszú, a folyosó falán húzódó vitrinnel, ahol a külföldről kapott ajándéktárgyakat őrzik. Hétköznapokon munkaidőben a kapcsolattartási iroda személyzete mindig a helyszínen tartózkodik, így nem csak telefonon, de személyesen is lehet konzultálni velük, előre bejelentkezés nélkül. A non-profit alapítvány segítséget nyújt a helyi külföldieknek japán tanulmányaik elkezdésében, vagy nyelvtudásuk fejlesztésében, önkéntes tanárok közreműködésével. Engem az iskolám igazgatója a kínai cserediáklánnyal együtt vitt el, oda arra bíztatva az iskolán kívül is, hogy fejlesszük a japán tudásunkat.

Először fenntartásaim voltak a programmal kapcsolatban, nem tudtam, hogy ingyenesek a tanfolyamaik, de ennek ellenére jelentkeztem, és csak ez után derült ki számomra milyen rendszerben is működik ott az oktatás. Önkéntes tanárok vállalják a diákok oktatását, ha van rá lehetőség, akkor mindenkivel külön foglalkoznak, így nincs szükség csoportok indítására.

Az én tanárnőm egy nyugdíjas idős hölgy (Satou Kimiko) volt, aki régebben angol tanár volt az iskolámban. Mellette találkoztam sok más tanárral is, egyesek munkaidő után fogadták a diákjaikat, mások a szabadidejükben hétvégenként.

Az óraszám teljes mértékben egyénre szabott volt, és előzetes megbeszélés alapján volt beosztva. Én heti kétszer jártam órákra, kedden az iskolai klubtevékenységeim után, a tanárnőm a házában fogadott, ilyenkor másfél órát tanultunk, és pénteken közvetlenül iskola után két órát tanultunk együtt.

A tananyag, és a tankönyv mindig a tanár által választott volt. Általában a Minna no Nihongo könyveket használták, de mivel az én szintem magasabb volt a középfoknál is, így a japán nemzetközi nyelvvizsga (日本語能力試験・日本語総まとめ) N2-es szintjére felkészítő tankönyv és annak fénymásolataival dolgoztunk. A könyvtári tankönyveket évekig használják, így érthető, miért nem lehetett őket elvinni.

Én japánul tanultam a Japánt, tehát a magyarázatokat is japánul mondta a tanárnő. De a nagy teremben olykor több órát tartottak egyszerre, amik több nyelven is folytak. Az egyik sarokban koreai oktatás volt japánoknak, amit egy koreai származású nő tartott, aki törte a japánt. A terem másik felében egy japán férfi kínai nőket tanított japánul, ez esetben pedig ő tudott egy keveset kínaiul. A mögöttünk lévő padnál pedig egy fiatal japán lány tanított japánt egy kínai nőnek. Elsőre talán elég zavarónak tűnhet, hogy egy teremben több nyelven folynak egyszerre az órák, de senki nem zavarta a másikat.

A mivel a tanfolyam ingyenes volt, „szigorú” szabályok vonatkoztak az órákra. Két hiányzás felért egy eltanácsolással, többet nem lehetett menni. De előzetes telefonos megbeszélés alapján természetesen le lehetett mondani egy-egy órát. Az órákra való készülést is szigorúan vették. Ezek a megszorítások nyilvánvalóan abból származtathatóak, hogy a tanáraink önkéntesek voltak, és a szabadidejükben foglalkoztak a velünk.

Az óránkat mi a tanárnőmmel gyakran teázással és süteményezéssel kezdtük, könnyed hétköznapi társalgás közben. Az irodai dolgozóinak kedves és előzékeny modora igazán barátságossá és otthonossá tette a környezetet. A családias légkör az év végén mutatkozott meg igazán egy Karácsonyi party alkalmával, ahová az ott tanuló diákok mindegyike automatikus meghívást kapott. Én is részt vettem az ünnepségen és kicsit sem bántam meg! Volt alkalmam japánul társalogni más nemzetek tagjaival, különféle ételeket megkóstolni, mind a kínai és koreai konyhából is, és végül karácsonyi dalokat énekelni.

Ezek után, hogy később az iskolám angol tanárnak, aki mellesleg kanadai volt, is ajánlottam, hogy ott kezdje a Japán tanulmányait, gondolom, senki sem lepődik meg!